9. fejezet - Tudat

"Ha láthatják a gondolatainkat,
nem lesznek többé titkaink. "

Bocsánat, kissé rövidre sikeredett... :/

- JANICE SZEMSZÖGE - 

Nem tudom, pontosan mi vezérelt, amikor meghívtam Kenneth-et hozzánk. Egyszerűen csak éreztem, hogy megbízhatok benne, illetve meg kell bíznom benne. 

A fal hibátlanul működik. Kenneth minden kérdést hárít, nem sok mindent tudok meg róla, míg a házunkhoz érünk. Az épületet gyanakodva, szinte már gyűlölettel mustrálja, amit nem tudok hova tenni, de inkább nem kérdezek rá. Bemegyünk, majd egyre türelmetlenebb leszek. 

Szeretném, hogy bízzon bennem, hogy elmondja azt a titkot. Sejtem, hogy azon gondolkodik, hogy miféle idióta enged be csak úgy egy idegent a házába, de nem érdekel. Érzem, hogy jót akar nekem. Nem tudom hogy és miért, csak... Tudom. 

Felmegyek az emeletre, lassan követ. Kirámolom a szekrényből a rajzaimat. 

- Eleinte nem tudtam, miért rajzolok ilyesmiket - kezdtem. - Aztán most abba szeretném hagyni... Félek... - eddig még nem vallottam be, de úgy éreztem, hogy a rémálmomnak köze van a rajzaimhoz. Végül ledobtam az egész köteget a földre Kenneth orra elé. 

- Mi? - kérdezte még a megjegyzésemre. Nem értette, miről beszéltem, de nem bántam. Megbabonázva bámulta a rajzkupacot.

- Miért rajzoltad ezt? - kíváncsiskodott, majd felemeli a legfölsőt. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Félredobta a rajzot, majd kotorászni kezdett a többi között. Ahogy egyre többet vett szemügyre, elvetemültebb, kíváncsibb és csodálkozóbb lett a tekintete. 

- Miért rajzoltad ezeket? - kérdezte ismét. Már a földön ücsörgött, és egyre gyorsabban kutatott a rajzaim között. Gratulálok Janice, elérted a célod. Felkeltetted az érdeklődését. Leültem mellé.
- Nem tudom - feleltem röviden. - Így tudtam magamat kifejezni - vontam meg a vállam.
- De... honnan jönnek az ötletek? - faggatott.
- Hé, nyugi haver - mondtam, de legfőképp azért, hogy minél később válaszoljak. - Mit tudjam én, a fejemből... - Ennyit tudtam én is erről. De komolyan, mit várt? Hogy valaki mindig megmondja, mit rajzoljak? Komolyan nem értettem.
- Bocs. - mondja röviden. Tovább kotorász közöttük. 
- Remélem, nem hiszed, hogy... nem vagyok normális. - a fiú kissé elmosolyodik. 
- Nem, nem hiszem. - majd közelebb hajolt kissé. - Tudom, hogy nem vagy normális. - Kissé meghökkentem a válaszán. 
- És... Miért nem menekülsz sikítva előlem? - ráncoltam a homlokom. - most mutattam neked egy csomó... őrült rajzot. 
- Soha nem futok el - felelte röviden. Tudtam, hogy ez egy kitérő válasz, de ha nem akar válaszolni, akkor nem erőltetem...
A következő pillanatban meghallottam anyum hangját. 
- Ne bízz senkiben! - ismételte meg, hisz ezt a múltkor is elmondta. Féloldalasan Kenneth-re emeltem a tekintetemet, miközben megrázkódtam kissé a félelemtől.
- Ideje menned. - mondtam komoran, majd felálltam, és kinyitottam neki az ajtót, hogy kimenjen rajta. 
- Miért? - vonta fel a szemöldökét. 
- Csak. - feleltem röviden. A helyzet kissé komikus volt, mert most én vettem át az ő stílusát. Még mindig remegtem ijedtemben. 
- Jól vagy? - kérdezte őszinte aggódással. 
- Csak... Menj, kérlek. - sütöttem le a szememet.
- Nézz a fejébe! Tudom, hogy meg akarsz benne bízni. Nem aludhatsz tovább. - hallottam továbbra is a hangot. Minden lelki jelenlétemre szükségem volt, hogy ne válaszoljak neki, és Kenneth ne nézzen idiótának. 
- Janice... Minden oké? - kérdezte miközben odajött mellém az ajtóba. 
- Nézz a fejébe, lányom. Koncentrálj! - a hang kezdett kissé felidegesíteni, és a fogaim között kipréseltem a szavakat. 
- Fogd már be! - Kenneth arcán láttam, hogy meghallotta, amit mondtam. Meglepő módon pedig biztos voltam benne, hogy tudja, nem neki szólt. 
- Kivel beszélsz? - vonta fel a szemöldökét. Hát az biztos, hogy nem erre a válaszra számítottam. 
- Senkivel. - feleltem kapásból. 
- Nekem nem tűnt annak. 
- Mondtam már, hogy ideje menned - tértem ki. 
- Láss Janice, láss! Tudd meg, hogy bízhatsz-e benne! - hallottam továbbra is anyum hangját. Nem bírtam tovább, nem érdekelt, hogy Kenneth ott van mellettem. 
- Hagyj már békén! - ordítottam. - Ezt akartad? Hogy kiakadjak? - Meglepetésemre a fiú nem úgy reagált, hogy elrohant, vagy ilyesmi. Odajött hozzám, és átölelt. 
- Nyugodj meg! - mondta. - Nincs semmi baj... - Éreztem a meleget, amely átjárja az egész testemet. Majd átadtam magamat ennek a melegre. A napra gondoltam, hogy milyen erős, milyen forró, hogy Kenneth pont olyan ilyenkor, mintha napoznék. Egy ideig kellemes, de utána már éget. 
De most nem húzódtam el, nem kapálóztam az égető érzésnél. A következő pillanatban pedig már nem anyum hangját hallottam a fejemben, hanem Kenneth-ét. 
- Azért marha rendes lehet az a Látó, aki mások jelenlétében kezd el dumálni szerencsétlenhez.
- Mit mondtál? - toltam el kissé magamtól. Láthatóan meglepődött. 
- Hogy én? - kérdezte. 
- Mi az a Látó??? - förmedtem rá. 
- Nyugalom... - mondta. 
- És nem vagyok szerencsétlen! - tettem hozzá. 
- Hé... - majd elhallgatott. Tekintve, hogy már nem értem hozzá, eltűnt a meleg, és ráadásul kissé fáztam is. Felvontam a szemöldökömet. Megrázta a fejét, és nagyon halkan azt mondta, hogy:
- Még nem állsz készen. 
- Hogy... mire? - lepődtem meg. Nem érkezett válasz, csak elindult lefele a lépcsőn.  - Most hová mész? - kiáltottam, és elindultam utána. 
- Kitalálok egyedül - felelte, majd kisétált a bejárati ajtón, és elindult a város felé. Kimentem én is az utcára. 
- Várj! - kiabáltam. - Mire nem állok készen? 
- Semmire - jött a válasz, majd szaporábbra vette a lépteit.