8. fejezet - Magány

"Kérdések válaszok nélkül sorban hullnak el,

Az unott csend fojtogat, és senki nem felel."

(-Ossian-)

És most, hogy az előző fejezetben kicsit betekintést nyertünk Tristan.... Fejébe? Nem a helyes kifejezés... Minden esetre gondoltam, hogy megmagyarázom mindkét srác gondolatjárását egy kicsit, hogy legalább mi értsük... Szóval:

- KENNETH SZEMSZÖGE - 

Értelmet nyert az életem, amikor találkoztam Vele. 

Van egy célom. Biztonságban kell őt tartanom - mind a vámpíroktól, mind a Gyülekezettől. Ő egy Látó... Olyan ritkaság számba megy, mint a fehér holló, a jó ketchup, vagy egy kétezer éves műtárgy. 

Jó, kissé fura, elismerem, hogy kajához meg tárgyhoz hasonlítom szegényt, de értitek a lényeget. Jó, valószínűleg nem. De nem számít. Nekem kell értenem. 

Nos, ha már kénytelen vagyok veletek megosztani a gondolataimat valamilyen természetfeletti dolog miatt - ne kérdezzétek, ti olvassátok a gondolataimat, nem én őrültem meg... 

írói megjegyzés: tudom, hogy egy idióta vagyok :D 

Amellett, hogy ő a Látó még semmi érdekeset nem találtam a lányban, de ki tudja. Még lehet, hogy az lesz. 

Jó, a Látó-s dolog is elég indok, hogy érdekeljen... Ez az első dolog ami igazán megragadta a figyelmemet ebben a koszfészekben. 

Ja, nagyjából leszarok mindent, amit a vámpírok csinálnak, amíg nem ölnek meg senkit. Az meg még jobban nem érdekel, hogy a boszorkányok és boszorkánymesterek min törik magukat. Komolyan, rosszabbak, mint a vámpírok.... Jó, most azt akartam mondani, hogy ők nyíltan rosszak, a boszorkányok meg nem, de hát egyikük se éppen olyan őszinte az emberekkel... Mondjuk úgy, hogy azért szerintem a vámpírok tisztában vannak vele, hogy ők nem a jó oldalon állnak. A boszik meg azzal nyugtatgatják a lelkiismeretüket, hogy a nagyobb jó blablabla... 

Szimpla duma, kamu, kifogás. 

Egyszerűen csak a könnyebb utat választják a dolgokhoz. 

Igen, nem kell mondani. Úgy nagyjából mindenkit utálok ill. leszarok. Hogy miért? Tök egyszerű. 

Nem látom értelmét, hogy foglalkozzak velük. 

Amit a vámpírok ill. boszorkányok művelnek, hidegen hagy. Nem tudnak újat felmutatni. Jó, találtak nemrég egy hullát - de az a para, hogy valószínűleg egyik team se tette. Meg hát nem csak a természetfelettiek gyilkolnak. Az emberek is képesek az ilyesmire. 

És el is jutottunk az emberekhez. Tudatlanok, védtelenek... Elmondhatnám nekik az igazat, de semmi értelme nem lenne. Úgy se hinnének nekem. Olyan mágia meg nincs, hogy meggyőzzem őket valamiről. Ha meg megmutatom nekik, mire vagyok képes, kinyírnak engem, meg őket is. Majd a síromnál elmondhatják, hogy mennyire hasznos voltam a társadalomnak. Nem beszélgetek emberekkel, már csak elvből se. Miközben beszélnék, szinte minden szavam hazugság lenne. Akkor meg mi értelme van az egésznek? 

Az emberi kapcsolatok - az érzelmi kapcsolatok - lényege az őszinteség, hogy kedvelitek egymást. Emberek előtt pedig nem lehetek önmagam. 

Következő kérdés: miért nem akarok beszélni a Látóval?

Rendkívül egyszerű. Ő sem hinne nekem. Meg persze nem áll készen az igazságra. Magától kell rájönnie, hogy a vámpiroskák semmiképp se tudhassanak róla, hogy ő tudja, illetve el is higgye az egészet. 

Meg ha a csaj még nem áll készen, simán kinyírják a vámpírok. Nem tehet semmit. Olyan, mint egy szimpla ember, amíg nem tudja használni a képességeit. Ahhoz pedig idő kell. Csak remélem, hogy valahol a világban van egy Látó, aki kapcsolatba lép vele, és némi értelmet ver belé. 

Csak 90% az esély rá, hogy beleőrüljön. Nem para... 

El is érkeztünk az okhoz, ami miatt mégis szóba álltam vele. Szeretném, hogy bízzon bennem, és ha eljön az idő, megkeressen a rémálmaival. Előbb engem, mint Tristan-t... Nem elég, hogy vámpír, nem ismerek nála aljasabbat. 

Kihasznál mindent és mindenkit, akit csak tud. Ha csak egy szimpla ember lenne se engedném a Látó közelébe... Ő a legrosszabb mind közül. Borzalmas ember... illetve vámpír.

Nem, nem állítom, hogy én egy szent vagyok. Én se vagyok valami jókisfiú.

Minden esetre Janice-szel nem volt túl izgalmas beszélgetni. Sablonos téma, viszont kissé jó humor. Ennyit szűrtem le az egészből - egy öt perces beszélgetésből megmaradt egy félmondat. Gratulálok kis csaj, ez teljesítmény.  

Vége lett az óráknak, becsuktam a könyvemet, és már pattantam is, hogy kimenjek a teremből, de közben Janice ideért mellém. Jó gyors, meg kell hagyni. 

- Mi az? - kérdeztem komoran. 

- Csak... Gondoltam, csinálhatnánk valamit suli után. - meglepődtem, de nem akartam kimutatni. Valószínűleg az én emberi kapcsolataim hiányosak, de attól még szerintem komolyan randira hívott... Hát jó. Oké. Rendben. 

-Mire gondoltál? - kérdeztem unottan. 

- Szeretném megmutatni a rajzaimat - fonta össze a kezeit a mellkasán. Ilyenkor mindig olyan anyáskodónak tűnt, és akaratlanul is el kell mosolyognom rajta. - Hogy legalább kiváltsak belőled bármi normális reakciót. 

- Ezt hogy érted? - vontam fel a szemöldökömet.

- Olyan vagy, mint egy fal, amiről minden visszapattan. - felelte. Elmosolyodtam. 

- Pontos hasonlat - mondtam. 

- Akkor jössz? - vonta fel a szemöldökét. - Nem várok örökké. - megvontam a vállamat. 

- Nincs jobb dolgom - feleltem, majd elindultam utána. 

Út közben próbált beszélgetni. Olyan hétköznapi, kifacsart témákról, mint ahogy bárki más is szokott. Hárítottam, mint általában. 

Komolyan nem látom értelmét, hogy miért beszélgetnek emberek a nagy semmiről egy csomót. Minden esetre Janice nem úgy reagált a mogorvaságomra, és a rohadtul-nem-érdekel hangulatomra, mint a többiek. Nevetett, viccesen fogta fel. Van humorérzéke, mindenen tud szórakozni. Ez ritkaság számba megy. 

Például itt vagyok én, aki nagyjából semmit nem talál szórakoztatónak. Már kisfiú korom óta nem nevetek semmin. Nem találkoztam még olyan dologgal, ami nevetésre késztetett volna, sajnálom. Én ilyen vagyok. 

Janice meg amolyan. Nevet, sokat, és ez tetszik. A csaj nem, de a humora igen. 

Persze, furcsának tartottam, hogy csak úgy simán meghívott a házukba, de ez teljesen normális barátok között - csak nem pár nap utáni ismeretség esetén. Honnan tudja, hogy nem vagyok sorozatgyilkos? Én is kinézném magamból. Az antiszoc srác, aki mindenkivel mogorva. 

Ha találkoznék önmagammal, tartanám a minimum 20 méter távolságot. 

Minden esetre oké, ő nem én vagyok, másképp gondolkodik. Idióta gondolkodás, de már jó pont, hogy feltételezem, hogy van neki. 

Megérkeztünk. A város széli kiskastélyba költöztek be. Komolyan, ennél rosszabb helyet nem is választhattak volna. A csaj most már egész biztos, hogy meg fog őrülni. 

A toplistán, hogy a Látó lehető legnagyobb baromságai, amiket elkövethet, na azon a listán ez valahol elöl áll, az biztos. Komolyan beköltözött a kísértet kastélyba? Ez meg van húzatva...

Jó, nyilván nem tudja, de attól még ha nem tudnám, hogy szellem lakta, akkor is kirázna tőle a hideg.

Annyit mondott, hogy senki nincs otthon, mert dolgoznak... Hát jó. 

- Mégis hol? - vontam fel a szemöldökömet. Tényleg nem tudtam elképzelni. 

- A közelben van Tonre - magyarázta. Az egy nagyváros a nagy embereknek fenntartva. - Az árak tekintetében nem költöztünk oda. 

- Értem. - feleltem röviden. 

- Gyere, felmegyünk az emeletre. - mondta, majd elindult fel a lépcsőn. A csaj maga az idiótizmus... Komolyan hátat fordított egy szinte vadidegen csávesznek és majdhogynem otthagyja egyedül a házuk közepén? 
Nem százas, annyi szent. 
Minden esetre felmentem utána az emeletre, habár én nem így nevezném a toronyszobát. Rohadt ijesztő volt, éreztem a szellemek jelenlétét. 
És ahogy ők sem örültek nekem, én se repestem tőlük. 
Utálom a szellemeket... Jó, mindent utálok, de a szellemeket különösen. Nem csinálnak semmi rosszat - általában - , de attól még idegesítenek. Húzzatok már a mi világunkból szerencsétlenek, ti is tudjátok, hogy nem ide tartoztok... De felesleges lenne értelmet vernem beléjük. Nem, nem a felesleges a megfelelő szó, a lehetetlen jobban stimmel. 
Bementünk egy szobába. A kastély többi helyéhez képest egész barátságos volt. Nem éreztem már a szellemek jelenlétét, de valami mást igen. Nem tudom megmagyarázni, hogy mit, de éreztem. 
- Érdekes hely - mondtam röviden a házukra. 
- Az - mosolygott Janice. - Nagyon szeretem, olyan... különleges. 
Hát... ez is igaz, de nem ez az első, ami eszembe jut róla. Janice odamegy a szekrényéhez, amelyet eleinte egy ruhásszekrénynek néztem, aztán meglátom a mellette lévő másik szekrényt, és elgondolkozom, hogy most mindkettőben a ruhái vannak-e. Ha igen, akkor  egy egész várost lehetne belőle ruházni. Ha nem, akkor meg mi az istent tart bennük? 
- Eleinte nem tudtam, miért rajzoltam ilyesmiket - mondja kissé keservesen, kétségbeesetten. - Aztán most abba szeretném hagyni... Félek...
- Mi? - nem értettem, miről beszél, majd elővett egy köteg papírt a szekrényből, és ledobta elém a földre. 
Csak a legfölsőt láttam, ami biztos, hogy Stenath-ot ábrázolta. 
Stenath pedig nem más, mint a boszorkányok istene. Haja csápokból áll, bőre szinte tiszta sárga; szemei olyanok, mint egy macskáé; a fél arca pikkelyes. Igen, egész biztosan ő az... De a csaj ezt honnan tudja?
- Miért rajzoltad ezt? - kérdeztem, majd leguggoltam, és elkezdtem szétkotorni a rajzokat. 
Egy részük különleges, ritka természetfeletti lényeket ábrázolt, és biztos voltam benne, hogy Janice még sosem találkozott velük. A többi részük pedig... Nos, mondjuk úgy, hogy voltak közöttük ismerősök. 
A családom történelme jó mélyre visszanyúl. Pár száz éve ismertek egy másik Látót, akit a hajánál fogva felakasztottak. Ez a kép bámult velem szembe.
Nem sok mindent tudok a Látókról, csak néhány képességük világos számomra. A rajzok láttán viszont egy valamiben biztos leszek. A Látók rendelkeznek az őseik emlékeivel. Ez pedig, nos hát fogalmazzunk úgy, hogy azt jelenti, hogy a csaj még erősebb lesz, mint gondoltam. Komolyan kezdek félni tőle. 
- Miért rajzoltad ezeket? - kérdeztem újra. Janice leült mellém. Észre se vettem, hogy már a földön fekszem szinte...
- Nem tudom - felelte röviden. - Így tudtam magamat kifejezni - vonta meg a vállát.
- De... honnan jönnek az ötletek? - faggattam tovább. Észre se vettem, hogy mennyire lelkes, gyanakvó és erőszakos lettem egyszerre.
- Hé, nyugi haver - mondta Janice. - Mit tudjam én, a fejemből...