13. fejezet - Vonzerő

-JANICE SZEMSZÖGE-

- Beszélnünk kell. - jelentette ki Kenneth, amikor meglátott hétfő reggel.

- Most már beszélni akarsz? - vontam fel a szemöldökömet. 

- Nem itt - mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondok. Fogott egy papírt, és elkezdett rá írni, majd átnyújtotta nekem, és bement a terembe. 

Délután négykor a kávézónál

És komolyan azt hiszi, hogy ennyiből már oda is megyek? 

Sajnos, valószínűleg jól hiszi... Túl nagy a kíváncsiságom, hogy ne menjek el a találkára. Minden esetre, elrejtettem a papírt a táskám mélyére, majd bementem a terembe. Leültem a székemre, majd Tayna is odajött. 

- Szia! - köszönt. - milyen volt a hétvégéd?

- Nem csináltam semmi izgalmasat... - húztam el a számat.

- Naaa, legközelebb szóljál! - ütötte meg a vállamat. - Mi majdnem minden hétvégén csinálunk valami programot a lányokkal, vagy már volt olyan, hogy osztály szinten elmentünk bulizni...

- Oké - bólintottam. - észben tartom. - majd bejött a tanár, és kezdetét vette az óra.

Nagyszünetben szokás szerint kimentem az udvarra, hisz nem esett. Tristan-ék mint mindig, az árkádoknál ácsorogtak. Még sosem volt olyan, hogy ennyire féltem emberektől, de egyszerűen tudtam, hogy az a társaság nem az én számomra van kitalálva, így ismét az udvar másik felében kerestem helyet. Tristan észrevett, féloldalas mosolyra húzta  száját, és intett egyet. Visszaintegettem neki, majd nekiálltam enni. 

Nem jött oda beszélgetni, és nem tudtam, hogy mi az oka - ne értsetek félre, nem hiányzott annyira, vagy ilyesmi, csak eddig ha meglátott, mindig volt pár szava hozzám. Most meg ... semmi, és nem tudtam, mi változott. Minden esetre nem mentem oda hozzá megkérdezni... Amiben a társasága is közre játszott. 

A következő pillanatban azonban a fekete hajú lány elszakadt a társaságtól, Tristan szúrós szemmel nézett rá, egy pillanatra meg is állította a kezével, de a lány könnyű szerrel lekotorta magáról. Kissé megrémültem...

Ugyanis a csaj pontosan felém vette az irányt. 

Nem tudom miért, de kezdtem félni... Mi az isten nyilát akar tőlem?? Majd végül odaért hozzám, én pedig félredöntött fejjel néztem rá. Nem, nem mutatom ki, hogy mennyire félek tőle. Semennyire. Kényszerítettem magamat, hogy megnyugodjak, mire a lány mellém ért. 

- Szia! - köszönt. - Te vagy Janice, ugye?

- Szia, igen - feleltem. Nem mondtam mást, majd úgy is kifejti, mit szeretne.

- Tudod, szerettem volna... - a következő pillanatban Tristan jelent meg mellettünk. Észre se vettem, hogy ő is elindult, de minden esetre ott volt...

- Mondtam, hogy ne - nézett szigorúan a lányra. 

- Tristan... - viszonozta a pillantást a lány. Pár másodpercig csak így figyeltél egymást, végül a lány felém fordult, majd rám mosolygott.

- Bocsáss meg egy kicsit nekem és a bátyámnak, kérlek. - mondta röviden, majd elrángatta a srácot magával.

Á, szóval testvérek. Jó tudni. Fogalmam nem volt, miről beszélgettek, de elég hevesen vitatkoztak...

- Ő egy látó, Nicole - mondta a húgának. - megérzi a mágia jelenlétét. 

- De nem tudja még, hogy mit miért érez - felelte a lány határozottan. - Most van erre lehetőségünk.

- Nem fogsz vele semmilyen bájitalt megitatni. - nézett rá Tristan szigorúan. - hiába kotyvasztottak neked a barátnőid, a hatása nem tart örökké, és amikor elmúlik, akkor szinte biztos, hogy elveszítjük a csajt.

- Jó, jó... - forgatta a szemét. - ezt a kört már lefutottuk. Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon küzd azért, hogy elnyerje a csaj szívét... - Tristan féloldalas mosolyra húzta a száját. 

- Ez az egész lényege, Nicole. Még ti szóltatok be, hogy ne legyek egyértelmű...

- Nem arról van szó, hogy egyértelmű vagy nem egyértelmű... Érdeklődést kell attól még mutatnod iránta... Annyira szerencsétlen vagy nőügyileg... 

- Hé, az idők során mindig én voltam az, akinek el kellett csábítania valakit, hogy elérjük a célunkat...

- igen, de a csaj rohadtul ellenáll a vámpír-bájodnak - förmedt rá. - rá kell jönnöd, hogyan kerülhetsz a közelébe anélkül. 

Abbahagyták a vitát, mindketten rám mosolyogtak, majd a lány visszament a társasághoz, és Tristan jött oda hozzám. 

- Nicole néha kicsit túl határozott tud lenni. - mondta, majd leült mellém. 

- Aha... - nem érettem, miről beszélt, de nem érdekelt annyira, hogy rákérdezzek. 

- Kevés életkedved van, újonc - mondta, majd oldalba lökött. - Kicsit több lelkesedést.

- Ugyan minek? 

- Nem értem, hogy ezen miért kell gondolkozni. A lelkesedés mindig jó.

- Kivéve, ha utána kiderül, hogy felesleges volt...

- Mennyire egy negatív ember vagy... - csóválta a fejét. 

- Dehogy vagyok - ráncoltam a homlokomat. Tristan felnevetett. 

- Persze, persze... - továbbra is jót szórakozott rajtam, és kizártnak tartottam, hogy a "dehogy" megszólalásom miatt, de nem mertem rákérdezni. - Múltkor sem volt kedved kávézni, mindig gyanakodva, ellenszenvesen nézel rám...

- Lehet, hogy azért, mert ellenszenves és gyanús vagy? Talán? - kérdeztem kissé mosolyogva. Legyintett egyet. 

-Ezt nem lehet csak úgy pár nap után megállapítani. Gyere már el velem délután kávézni - győzködött. - nem eszlek meg. 

- Elmennék én - feleltem. - de van programom már... - Tristan kissé meglepődött, majd ismét elmosolyodott. 

- Nocsak, már valaki lenyúlt előttem... Milyen kár. - majd megvonta a vállát. - de úgy is lesz másik alkalom. 

- Ja. Biztos lesz - helyeseltem. 

- Csak nem foglalhat le mindig valaki. - bólintott. - én pedig ráérek, rengeteg időm van... - úgy vigyorgott, mint akinek a fejében valamilyen jó vicc fogalmazódott meg, de nem akarja elmondani a többieknek. Vagyis nekem.

- Meg persze, kizárt, hogy Kenneth túl gyakran lefoglaljon... - jegyeztem meg inkább csak magamnak, de észre se vettem, hogy attól függetlenül kimondtam. Tristan felkapta a fejét, és most kivételesen komoran nézett rám.

- Kenneth-tel találkozol? - kérdezte.

- Igen... - motyogtam.

- Azt hittem, nem vagytok beszélő viszonyban. 

- Nem is - feleltem röviden. - De ki tudja, mi lesz még...

- Igen, ki tudja ...- Tristan gondolkodóba esett, látszott rajta. Tudtam, hogy valami olyasmire gondolhatott, amiről nekem fogalmam nincs, de nem úgy nézett ki, mint aki el akarja nekem mondani. - Mit akar? - kérdezte végül.

- Ezt hogy érted? 

- Miért akar veled találkozni? - faggatott tovább. 

- Nem tetszik nekem, hogy ennyire tudni akarod...  - feleltem gyanakodva, majd felálltam. - Csak beszélni akar velem, ennyi... És most ha megbocsátasz... - majd elindultam az ajtó felé, hogy bemenjek az épületbe, illetve a terembe, de hirtelen Tristan előttem termett, és fenyegetően nézett rám...

- Nem tartom jó ötletnek, hogy Undorral beszélgess... - mondta fenyegetően.

- Kezdesz ijesztő lenni, haver... - megremegett a hangom, de nyugalmat erőltettem magamra. - nincs közöd hozzá, mit csinálok... - Tristan egy pár pillanatig még komoran nézett rám, majd visszatért az igazi lemosolygom-rólad-a-bugyit ábrázata. 
- Nem. Tényleg nincs. - megvonta a vállát, majd közelebb hajolt, és a fülembe suttogott. - de majd lesz - mondta, majd visszament a baráti köréhez...
Utálom, utálom, utálom ezt a srácot... Eddig immunis voltam minden ilyen kis hülye mozdulatára, most meg... Úgy éreztem, hogy én is kezdek olyan lenni, mint egy átlagos tinilány, és csillogó szemmel fogom csodálni. Be kellett vallanom, hogy tényleg vonzó a srác... De nem több. 
És nagyon próbálkoztam, hogy ez feltétlen így is maradjon.
Tristan és én teljesen más világban élünk. Egyáltalán nem vagyunk egymás társaságába való. Akkor meg minek szarakodik velem? Igazán békén hagyhatna, mert szerintem ő is tudja, hogy nem épp azonos körökben érezzük magunkat jól... 
Végül vissza se néztem, és bementem az épületbe. Egy dologban biztos voltam.
Távol kell maradnom Tristantől és a természetfeletti vonzerejétől, ami eddig nem volt rám hatással... Nem tudom, mi váltotta ki.  Persze, nem úgy voltam vele, mint a többi lány, hogy egyből a karjába is omolnék. Nem, nem vagyok az a típus. Meg főleg nem szeretem az ilyen pasikat, akik azt hiszik, mindent megkaphatnak... Csak hát kivételesen be kellett ismernem magamnak. 
Úgy néz ki, mint egy igazi görög félisten, és ő ezt tudja is magáról.