A 7.-8. fejezetben betekintést nyertünk Tristan és Kenneth fejébe, most pedig ismét hasonló vizekre evezünk tekintve, hogy Janice nem tud még semmit, így vele nem történik sok minden. Viszont közben a vámpírok és boszorkányok nem tétlenkednek...
Eddig csak a szándékaikat, gondolataikat, véleményüket tisztáztam Janice-ről, a következő két fejezetben viszont nem a lány lesz a középpontban, hanem a srácok saját élete.
-TRISTAN SZEMSZÖGE-
Otthon ültünk mind az öten.
Évszázadok óta együtt éltünk, amolyan család lettünk.
Jó, nem évszázadok óta. Csak úgy százötven éve, a többiek már régebben. Minket a húgommal akkoriban változtattak át.
Nem ismertük az igazi szüleinket, csak a családnevük maradt meg utánuk. Dreadmore. Elvileg valamilyen nemesek voltak, vagy mik. Nem nagyon izgatott a dolog se engem, se húgomat, mindvégig árvaházban vagy az utcán éltünk, amíg nem találtak ránk Colin-ék.
Colin egyből beleszeretett a bátor, vagány, kacér húgomba. Nem csodálkoztam rajta... Végül annyira mély lett a kapcsolatuk, hogy Colin elmondta Nicole-nak az igazat, és a húgom másra sem vágyott, mint hogy ő is vámpír legyen, viszont nem akart engem elhagyni.
Így jött az, hogy engem is megkerestek a dologgal, és a többi már csak történelem... Felesleges rajta rágódni.
- Éhes vagyok - jelentette ki Diana. - nem megyünk el vadászni? Már besötétedett.
Szombat este volt. Csak azért kellett megvárni, hogy sötét legyen, mert akkor nem látnak minket. Egyébként a nappal úgy ötven éve nincs semmi problémánk. Nem túlzottan szeretjük, de legalább nem éget el minket, mint régebben.
Az úgy történt, hogy találtunk egy boszorkánymestert, más néven egy undormányt, aki nem volt tagja egy gyülekezetnek sem, így szépen, csendben el tudtuk fogni, és addig játszadoztunk vele, kínoztuk, vallattuk, míg végül elárulta a szabadságáért cserébe annak a titkát, hogy hogyan mehetünk ki a napra.
Fájdalmas megoldás, de megoldás.
Mindannyiunk hátán egy hatalmas rúna-tetoválás van, amelyet elég nehezen raktak ránk, tekintve, hogy a tű nem fog minket. Minden esetre, inkább nem részletezem, jobb nektek úgy.
- Felőlem mehetünk - felelte Arthur. - Nekem is nagy az étvágyam.
- A förtelmek nem lesznek boldogok tőle - szólaltam meg, majd összecsaptam a könyvet, amit épp olvastam. Féloldalas mosolyra húztam a számat. - szóval, benne vagyok.
- Mi nem jövünk szerintem - mondta a húgom. - Legalább egy kicsit kettesben lehetünk Colinnal...
- Oké, drágám. - ölelte át Nicole-t a srác. - hol szeretnéd kezdeni? - majd elkezdte csókolgatni a nyakát.
- Esetleg... Itt? - felelte, majd átrántotta a srácot maga felett és szinte kiterítette az asztalra, majd rámászott.
- Jesszus, menjetek szobára... - forgatta a szemeit Diana. - Jobban tesszük, ha azonnal indulunk... - Diana és Arthur kimentek, de én még visszafordultam egy kicsikét. Nicole-lal találkozott a tekintetünk.
- Adj neki! - suttogtam, majd bíztatóan rákacsintottam. Ő egy bólintás kíséretében felelt.
- Meglesz! - majd köszönésképp intett egyet, és ismét rávetette magát Colinra... Mintha valami állatok lennének és most lenne a párzási időszakunk.
Arthur-rel és Diana-val a város egy elhagyatottabb részére mentünk. Csak szimplán az utcán sétáltunk, alig mászkált ilyenkor már valaki a városban.
Szívdobogásra lettem figyelmes, társaimra néztem. Ők is hallották.
Ketten voltak, majdnem tökéletes szám számunkra. Vitatkoztak, de nem különösebben érdekelt minket, hogy miért. Elindultunk a hang irányába.
- Tied az egyik, Tristan - suttogta Diana. - Mi osztozunk a másikon Arthur-rel.
- Nem szívjuk ki az összes vért, világos? - mondta szigorúan Arthur. - Nem akarok problémát a boszorkányokkal. Most különösen fontos, hogy békén hagyjanak minket. - Diana-val nem válaszoltunk, csak bólintottunk. Vettük az adást.
Egy elhagyatott zsákutcánál rátaláltunk áldozatainkra. A környéken nem mászkált több ember, hallottuk volna. A lány elkapta a hozzá közelebbit, és egyből rá is harapott a torkára. A másik, egy férfi elszántan nézett engem.
Nem ijedt meg.
Ez nagyon nem tetszik... Mi az, hogy nem ijedt meg tőlünk?
Mellette termek. Megcsap a szaga. Nem tetszik, borzalmas. Olyan szörnyű arra gondolni, hogy megkóstoljam, mint amilyen jó arra gondolni, hogy Janice-szel csináljam ugyanezt... Egyből tudom, hogy mi az egész oka.
- Vérfarkas... - szűröm ki a fogaim között. Támadó állást veszek fel, Diana éppen hogy elkezdett inni, de szerencsére meghallotta, amit mondtam, így az áldozatát nekitámasztja a falnak. Életben van, nem fog meghalni.
Háromszögben elhelyezkedtünk a vérfarkas körül. Nincs telihold, így nem a csúcsformájában találkozott velünk. Csak morgott ránk, nem mozdult. Ő is tudta, hogy túlerőben vagyunk.
- Lám-lám... - szólalt meg Diana, majd elkezdte körbejárni a kutyát, mint aki a zsákmányát kerülgeti. - csak nem egy eb, aki elszakadt a falkájától?
- Vadállat... - mondta ki undorodva Arthur. - Nem ez a szerencsenapod. - Körbeforgattam a fejemet, féloldalas mosolyra húztam a számat.
- Rég nem volt részem egy jó kis kutya-nyúzásban.
- Vámpírok.... - Motyogta az áldozatunk. - Utálni vámpírok... - Diana felnevetett.
- Szerencsétlen farkaska, legalább a fajtád értelmi szintjén vagy - mindhárman tudtuk, hogy rohadtul nem ő tehetett róla, hogy nem tudott normálisan beszélni. Egyszerűen csak a félig-farkas alakja miatt volt ilyen. Persze nekünk nem számított, lehetett volna emberi formájában is, akkor is kigúnyoltuk volna.
A következő pillanatban mindhárman rávetettük magunkat.
- Ez jól esett - megtöröltem a véres kezemet a ruhámban. - Rég nem csináltam ki semmit se.
- Buli volt - helyeselt Diana. - A testét kiviszem az erdőbe, hogy a fajtabeliek jól lakjanak belőle - az igazi farkasokra gondolt. - Ti addig vacsizzatok meg! Én már jóllaktam.
- Keresek másikat. - szóltam Arthurnak. - Neked biztos jó Diana maradéka, de én nem nyúlok hozzá.
- Oké pajtás, majd otthon - felelte, majd öklöztünk egyet, és elindultam másfele az utcákon.
Sok időbe telt, mire végre megtaláltam a megfelelő célpontot.
Hallottam a léptei zaját. Magassarkú, szóval egy nőről van szó. Imádom a nőket, férfiakból csak undorodva táplálkozom. Befordulok arra az utcára, ahol elméletileg van.
Megláttam a lányt. Ismerem a suliból, ha jól tudom, Carole-nak hívják, de nem voltam benne biztos. Be akart jutni egy házba látszólag, de nem kulccsal, vagy ilyesmivel. Be akart törni.
Felkeltette az érdeklődésemet.
- Szia - köszöntem, miután mögötte teremtem. - Mit csinálsz itt ilyen későn? - a lány megfordult. Láttam rajta a feszültséget, majd amikor rájött, hogy én vagyok az, megnyugodott. Csillogó szemekkel nézett fel rám.
- Tristan... - mondta. Ennyit arról, hogy érdekes. - Te... mit szeretnél? - kérdezte.
- Hát tudod... Csak erre jártam. - feleltem, majd közelebb léptem hozzá, és nem húzódott el. Szegény... Vámpír vagyok, ő meg ember. Persze, hogy vonzódik hozzám. Elsimítom a válla mellől a haját, hogy szabad legyen az ütőere. - Te mit csinálsz?
- Semmi érdekeset... - válaszolta, majd miközben félrekotortam a haját, még közelebb húzódott hozzám. Ostoba lány.
Lehajoltam, és megcsókoltam a nyakát. Még nem is haraptam meg, de már ettől is a bűvkörömbe került. A karjaimba omlott.
- Ó Tristan... - nyögte, majd kibújtak szemfogaim, és belemélyesztettem őket a bőrébe.
A kissé sós, édes, mámorító, friss vére a számba folyt. Mohón nyeltem, míg el nem múlt az éhségem. Felegyenesedtem, ő pedig kábultan nézett fel rám.
- Mi... történt... - kérdezte úgy, mint aki be van állva. Nem csodálom, ilyen hatással van az emberekre a mérgünk.
Most megharapom a saját csuklómat, és egy kis vért folyatok a sebére. Arra nem vállalkozom, hogy megitassam vele, mert a végén nekem kipurcan, és vámpírrá változik. Aminek meg a gyülekezet nem fog örülni.
Hamar elkezdett begyógyulni a harapásnyom, majd már teljesen eltűnt. A pulóverem végével letörlöm róla a vért. Gondosan ügyeltem rá, hogy a ruhája ne legyen olyan, mert azzal nem tudnék sok mindent kezdeni.
Szembeállítom magammal, a kezemmel az arcát simogatom, hogy a kábulat tovább kitartson. Még benne van egy kis vámpírméreg, így a hatásom alatt áll.
- Felejtsd el, ami itt történt, mindent! - mondtam neki. Az arca a tenyeremen feküdt, kábultan bólintott. - Menj haza és fürödj meg! Majd aludj egy kicsit. - Ez után egy szempillantás alatt elillantam onnan, és hazafele vettem az irányt.
Még mindig rohadt jó érzés volt kinyírni a kutyát. Meg vadászni is, régen csináltam ilyesmit. Pedig nem ártana gyakrabban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése